Lélekrapszódiák- Versek
Kincsek és Kavicsok
de félek
szavaimtól meghajlik a csönd
Mintha Isten csak belefáradt volna
egy percre –
akaratával megtartani téged az
életnek –
Vékonyodni és halványulni kezdenek
körülötted lassan fényei a létezésnek
bezársz mindent a szemed mögé
a kontúrok eltűnnek
Ha volna merszem, elmondanám
de félek
mindjárt ellobban a láng
Ha felébrednél, elmondanám
hogy bűnösnek érzem magam,mert
veszni hagytalak -
mert elindultam, de mégsem voltam ott
az utolsó sóhajodnál –
a feltépett seb most vérezni kezd
nagy csöppekben hullnak alá
s a hátra hagyott csöndben valami
nagyon-nagyon fáj –
Ha volna merszem, elmondanám
hogy kincs és kavics voltál –
Halkan neszez a csönd
szél súgja: meggondolhatod még!
Az angyal szárnya megérintett,
de a holnapnak nem mentett meg
S nem volt rá szavam
Szárnyaszegett fénytörés
Kegyetlen minden veszteség
A titok mélyéről – egy percre csak –
hozzád engedem könnyeimet.
Ha volna merszem elmondanám
hogy kincs és kavics voltál
de a szemed örökre csukva van már –
Anemone nemorosa
hull csak hull a könny
kincsekre és kavicsokra
Anemone nemorosa
hull csak hull a könny
kincsekre és kavicsokra
Karcos kenyérmorzsák
Tudod az életet?
Harapni a perceket
mikor
nincs is mit felfalni.
Nézed a szétszóródott morzsákat a
kockás abroszon,
hogyan söpri össze fáradtan a kéz.
Azt hitted, elfeledted már,
mennyire szeretted ezt a mozdulatot.
egy régi kép.
egy régi nyár
egy régi ház
egy régi fejkendő a hajadon.
Kötényed szomorkodik az ágyadon.
Hová vesztek el szavak, órák, sóhajok?
S hol vannak már a
kockás abroszok?
Teleordítod a semmit,
rekedten, vesztesen és szégyentelenül,
közben
szétcsorog a könny az arcodon, s
egyetlen fájdalomgombócba sűrűsödve
megül valahol
az utolsó elégett hajnalon.
Lelked után néztem az ablakon.
Belehullok a csöndbe s
áteresztem a sötétet fáradt szemhéjamon.
Néha ma sem tudom, mihez is
kezdjek nélküled az
üres délutánokon.
Keresem az utolsó félbe szakított mondatod
de
nem szólsz egy szót sem, s
én is csak a cipőm orrát nézve hallgatok.
Morzsolgatva a szavakat magamban,
hogy be tudjam fejezni a mondatot.
Tudod az életet?
nézd csak, ilyen karcos kenyérmorzsák csupán.
Néztelek
mint ahogy a napsugár nézi az
átlátszó vízcseppeken át a
lassan elköszönő nyarat.
Néztelek
mint ahogy te is nézted a kert végében
az utolsó színeit is elhagyó csíkjait
a szivárványnak.
Néztelek
azokon az iskolába igyekvő, szeptemberi
reggeleken.
Hajlott hátad mögé kulcsolt kezeid
intésre lendítetted.
Néztelek akkor
mint egy búcsúzkodót, s ahogyan
lassan beteszed magad mögött
a kertkaput.
Csak néztelek
Jártam azóta sokfelé.
Nem a világ végén, de már
látható volt onnan, hogyan lopja ki a
nyár az utolsó színeket is
a szivárványból.
Néznélek
A rég kidőlt kerítés mellett keresem
meghajolt sziluettedet a kert végében.
Hiába!
Az egyik faléc a sorban....kitörött.
Csak néznélek
és várnálak.
De hiába!
Nem kísérsz már hajlott háttad mögé
kulcsolt kézzel.... a kertkapu már csukva van.
Nézz Rám!
Nézd a hajam
hullámzását,
ahogy a szálak a vállamra tapadnak, s
megülnek a nagykabát
feltűrt gallérján.
Kövesd
az ujjaim dinamizmusát,
ahogyan a tétova mozdulatok közt mégis,
álmaimmal az eget
neked körberajzolom.
Nézd
a fájdalom gyűrődését,
ahogyan szemembe a járdáról felhordja
a porszemeket
a szél
s a víztől fakult plakátokon keresem
az üzeneteket, de
nem látom a sűrű esőfüggönyön át.
Nézd
a szakadást, mely gúzsba köti a
lendületet.
Semmi nem az most bennem, ami
tegnap volt.
S a lelkem ma nem bír utánam jönni.
Nincs több, csak egy csésze tea,
egy város, s egy álmos kávéház.
Egy hirtelen felbukkanó arc az
esővert ablaküvegen át
néz rám -
s hagyja a könnyeimet a csészébe
potyogni
ma nincs más!
Novemberi álmok szőnyegén
A novemberi eső az
ablakpárkányt mossa.
Álmosan koppannak a cseppek
- hallgatom.
Az asztalon őszillatú mályvatea
az almában harapásnyom
szilvalekvárral kent karaj kenyér
a tányéron.
Kócosan ülök egy sarokban
matatva életem sorai között.
Kuszák, mint a durván szőtt szálak a
parasztpokrócban
rég halott nagyanyám szobájának
régi padlóján.
Ha az álmaim szétesett könyvében lapozok
minden sorába belehalok
Szétesett napló, mert mindenhová
magammal hurcolásztam.
Szavakat fogadtam be, álmokba hittem,
Jó lesz? Rossz lesz?
Nem tudom!
- de az is én leszek!
Mert én már a semmi asztalán is
finom kávét főztem
neked és nekem!
És csak ülök kócosan tovább a
novemberi álmok szőnyegén
kifestve a vágyaimmal
szólnak idebenn.
Őszre hangolódva
A nyár lassan minden varázsát elillantja
még simogat a Nap
még melenget mosolyával
még átölel sárgás-narancsával
még kényeztet kicsit
majd arcon csókol – hogy aztán ellopja az
utolsó szeplőket is az orrom körül.
A perzselő délutánok barnára sült melege is
fakul már bőrömről.
A mezítelen talpú reggelek lusta,
szemlélődő szabadsága oda.
A messzi présházak vén ajtajának repedése körül
kíváncsi darazsak dongása.
A tányéron dió és mandula.
Harmat-könnyeiket ejtik a levelek és
a pók hálójában óvatosan
meglapul a tőkék közt.
A föld gazdái a homlokukat törlik.
Ők tudják az Ég és a Föld ajándékát
és sejtenek valamit a hétköznapok ünnepéről.
A lugasban találod,
akik őrzik nekünk szőlő illatát.
Régi képeslap
Egy régi képeslapot őrzök még,
megkopottan is gyönyörű volt nekem.
Mint valami itt felejtett hercegnő,
a telek dideregve vacogtak velem,
és nem melegített már a nagykabát.
Én az álmaimat mégis magamra húztam,
legalább azok tartottak melegen.
Angyalok szárnyai szépiába festették az eget.
Tükörbe néztem- lélekhasadás.
Az összetört darabokat felseperte lassan a nyár.
Apró, törött mozaikdarabkáim
minden kicsiny darabotok fáj még nekem.
Álmok üvegén végigfutó repedés,
a széjjelhullott mozaikdarabok a
macskakövek réseibe bújtak.
De legalább színesek voltak a
mandulateába párolgó múltak.
Indultam földről, sárból
s őrizték lépteim a mimózafák.
A csipkébe horgolt hajnalokon
csak lötyögtek rajtam a hétfők, a
vasárnapok, meg a szerdák,
És voltak tavaszok, Szalonok, és
dohányfüstös kávéház-álmok.
Metsző csöndjeimben mégis
szavak, képek, mondatok.
Frissen vasalt, fehér ingek
és régen elsírt himnuszok
Egészen vagy csak félig táncolt táncok
és múltillatú levendulák.
Egy régi képeslapot őrzök még,
megkopottan is gyönyörű voltál nekem
édesen fanyar, szomorkás, egyszervolt
mégis életem.
Szeptember
Kibontja lassan haját a
bíborszín hajnal, s
rőt homályba feledkezik a
délután.
Fáradt léptünk zaja a
nedves aszfalthoz tapad.
Didereg a járda a
fasor alatt.
Ráhull az utolsó levele is a nyárnak.
Túl a finom ráhangolódásokon
forte pianót játszik már az
este
s ráfonódik az ég karjára, majd
fáradtan elpihen.
Már fodrozódik az ősz
sárgás vöröse.
Az ablakom alatt a nyír reszkető ága
int még felém egyet
több ez, mint szeptemberi igézet.
Séta az Őszben
Furcsa helyzettel nyit az Ősz.
Hűvös kézzel érinti arcod a reggel, és
hűvösen becéz a délután.
Válladra kerül lassan a tavalyról maradt
piros kiskabát.
Az utcára lépve meglátszik a lehelleted, s
hozzád szólnak a hideg reggelek.
De te még Nyár anyó megfáradt
arcát keresed.
Ablakodon bekopogtat, s még
utolsót hízeleg neked a cigány nyár.
De a kertek alján már hallani véled a
szeptembert hívó, első varjúkárogást.
Kézen fog, és sétára visz az őszi délután.
A kabátzsebben duruzsoló hang.
Nyári mámort őrző, elhalt dalok.
A macskakövek közti résben
visszacsókolhatatlan pillanatok.
A kövek közt már ritkul a gyom.
Évszázadok kövein szétfut a moha.
Bokrok alatt fehér kövek.
De a park ölén már néma a pad, s
együtt hallgat veled a hajnal,
mint érett szőlőben a föld.
Valami kéne még
Valami kéne még
Talán csak egy szó kellene
hogy
ne legyen olyan üresen kongó a
csönd.
Egy szó kellene
kitölteni a hiányzó mondatokat -
a sok egymást követő
pont helyét.
Valami kéne még
Talán csak együtt nézni a hónapok
néma változását.
Kulcslyukon kémlelni az
átlátszó világot.
A dombokon túl az elszórt házak
pislákoló ablakszemeit.
Az utcák neonfényeiben fürdő város
kirajzolódó körvonalait.
Valami kéne még
Talán csak megfogni a kezed,
bejárni a novemberi köd szitálta
parkokat.
Csodálni az ősz melegbarna, narancs és
óarany színeivel körbeölelt fákat.
Követni a bágyadt napsugarat,
ahogyan továbbnyújtózva
hasal végig a még álmosan
folyó Dunán!
Valami kéne még
Talán hangtalan nézni a fakó égen
a madárvonulást.
Remélni, hogy valami készülődik
az őszben.
Szép lesz majd minden,
dallamosan szép.
S a lassan permetező esőben
idei borral koccintani és
végtelen hálát adni mindenért
