Új Versek
Minden tejszín, és csupa porcelán
A nap már elfektette az árnyékokat.
Minden tejszín, és csupa porcelán.
Pillanatok futnak végig lassan
bőrömön, hajamon.
Mint az utolsó csepp a csésze falán,
ami összetört.
Tegnapi szavak koccannak össze.
Ujjaim apró morzsába törik a holnapot.
Minden nap megrendelek egy csodát, hogy
folytatni tudjam, amit ma még nem tudok -
vajon hogyan legyen ezután?
A csipke hűvös érintése a vállamon.
Igazi időutazás.
S a lágyan hullámzó fodrokba bújik a
szeptemberi napsugár.
Csak hagyom elhullani lassan,
a szavakat magam mögött.
Együtt hallgatunk!
A vállfán ott vár az
összegyűrt, krepdesin blúz.
Én meg csak állok az ablak előtt.
Közben krémszín és olvadt vaj,
majd pezsgőbe vált át a világ.
Minden nap megrendelek egy csodát,
és várlak boldog döbbenettel, hogy
ott állj újra a hátam mögött.
Himnusz az élet
Csak egy mezítlábas reggel
egy angyalszárnysuhogás
a tegnap ott cammog mögötte, s
megáll a válla fölött
lenéz rá
egy szeretni való lány
egy tündér húg, barátnő, és társ
könnyekkel törölt szakadozó búcsúzás
egy édesen szép város
sok közös pillanat
a feléd intett utolsó mozdulat
és az egy húron pendülésben
fáradt már a lobogás
egy megfáradt élet
ott áll az út peremén
s a zuhanásban még egyszer
visszanéz
rád
egy régi dal szól
a sercegő mikrofonban
s az újjászületés pillanatában
ott áll egy lány
reszketve
remegve
törékenyen
egyedül
útra készen és mezítláb
Himnusz az élet!
Egy himnusz, és semmi más!
a szem visszanéz, s a
szél fújta fákon a szó fennakad.
Az ismeretlen csönd határán
összecsuklik a gondolat.
A tegnap még voltál, s a
ma már nem vagy
magányában elvész a pillanat
amikor
az utolsó fáradt búcsúzónál
még utoljára láttalak
s visszanéztelek magamnak
ahogy az úton egyre távolodtál
és
alig kaptak levegőt a
keményen koppanó mondatok.
A sivár, néma, istentelen tájra
eső szitált alá a láthatatlan égből.
A nap felkelt
A nap lement
én mindig csak az árnyékot láttam.
Oly sok mindentől búcsúztam
- tárgytól, embertől, illúziótól -
és magamnak is csak kevés voltam akkor.
Rongyolt szélű reggel
Mikor a kertek alatt a nyár
harmonikál, s
felrezzennek álmaikból a
lusta képű reggelek
én beszélgetni kezdek a szemeiddel.
Mikor mozdul egyet a pillanat, s
odébb mozdul vele egyet
az élet
egy percre megmutatja nekünk arcát
az Isten.
Mint amikor a könnycsepp
utolsót álmodik, s
átnyújtja magát az angyaloknak
én a tenyerembe megtartalak
a napnak.
Mikor a nehéz ködök a
harmatos hajnalról leomlottak
én a
rongyolt szélű álmaimba téged egészen
belevarrtalak
akkor
utolsót álmodott egy könnycsepp a
reggel gyűrte arcodon, és az éveken
végigcsurrant.
Valahová merengőn
több kimaradt járat
zsúfolt hajnali villamos
sok eltévesztett megálló közt
arcodon megőrzött pillantás
hová néz el szemed merengőn?
több félig elszívott cigaretta
sok egészen fenékig ürített pohár
az asztalon hagyott apró közt
tegnapi a magány
egy ócska kocsma teraszán
s már csak nevetsz
régi cigarettafüstös emlékeken
az égbe csimpaszkodik kezed
s mint az esőcsináló tündérlány
a régi filmekben
lábad esőtáncot jár
valahová merengőn
hová néz szemed?
Ahogy...
ahogy szólsz hozzám
ahogy hallgatsz
és a zizzenő magányban, este hazavársz
ahogy lefekszel este
és melegeddel betakarsz
mert nélkülem üres az ágy
ahogy átgondolod a napodat
ahogy engem is beletervezel
és álmokat szősz, lusta reggeleken
ahogy szeretsz egész nap
és félsz, vagy bátor vagy
ha hazajössz, ott leszek –e még neked
ahogy váltókat kell irányítanunk
sokfelé futó sínekkel
behálózott szövevény az életünk
s mi bonyolult rendezők
ahogy állunk a pályaudvaron
s egyre fázósabb toporgásban
de a vonat csak nem jön
ahogy felhajtasz egy pohár
mindegy, hogy mit
és gyorsan csomagolsz,
mert menekülnöd kell
ahogy mégis visszatérsz
mert magadtól nem költözhetsz el
engedd be a harangszót az ablakon
és fogd meg a kezem!
Az utolsó jelenlétben
Kihűlt cigaretta csikkek
kiürült borospohár.
Metszett kristályban tegnapi a
magány.
Elhagyott szoba belső
arcodon szomorúság.
Örökre kihalt marad az utca a
lábad nyoma
után.
A reggel fényeibe kapaszkodom.
Szélnek támasztom a
hátam.
Utoljára megfürdik
tűnő alakod a szél kavarta porban.
Kavicsok sírnak talpam alatt
mikor téged keresve nekiindulok
az útnak.
És nélküled semmibe vesznek el
vágyak, álmok, imák.
Megtartani segíts minket
én Istenem, kérlek.
Szerelemnek, Békének.
S ha kell, lassú víz leszek,
ki partodat mossa.
Az utca másik oldalán
gombolyítja fonalát a tegnap.
Megkopott fényű emlékek vibrálnak az
ócska kávéház kihalt teraszán
az utca másik oldalán
elsírták leveleiket a fák.
A piszkosfehér kirakatüvegen az
évek
lefutnak, mint gyöngyöző vízcseppek a
jeges pohár falán.
Foncsor minden tükör, és
üres, minden lélekvasárnap.
az utca másik oldalán
a törött álmok szilánkjai még mindig fájnak.
Keserű íz a szájban,
egy csésze szünet
egy illat.
A színpad közepén hagyott
faragott ócska szék a
késő estébe nyúló, magányos
dzsesszkoncert után
csak egy gondolat: táncolj velem!
Az utca másik oldalán
A sarki szabóműhely ócska varrógépén
sűrűn váltják egymást a simák, s a fordítottak.
S e rongyokból szőtt világban
elmaszatolják az álmokat lassan
az utca másik oldalán
bennem most már csendélet van.
Csipkébe szőtt reggelek
Kutattad lázasan, mit rejtek a
lehunyt tekintetek mögött.
A titkot, mit őrzök a pillák alatt, a
szemem íriszének változásában.
Nézd meg jól az arcom, s mindig látni
fogsz magad előtt.
Néztél, csak néztél, hogy
jobban emlékezz rám.
Az ablak előtt, mint egy tündöklést,
a csipkébe szőtt reggeleken
őrizted alabástromtestem
törékeny, kecses részleteit.
Miket csak neked rajzolt meg a festő
remegő ujja között a darab szén.
Követted, honnan ered, és merre tart
az ív, ami a mellemig ér.
Áttetsző, egészen hófehér a csipke, mit
rám lehelt a hajnal. Vagy ekrü?
A csönded vagyok. Az összefonódás.
A fohász, a vágy, a képzelet.
Egy keresetlenül szép kép, mit az
éj festett éterivé meg neked.
A fények árnyba játszanak
A létező és a vágyott közé feszülő
kitárulkozás és összekuporodás.
Az összecsukódó égbolt alatt.
.
Árnyékot vet hátamon a kezed.
Angyalok őrzik a menny kapuját.
A reggel lágyan maszatolja a kontúrokat,
vajon hogyan legyen tovább?
Akartad tudni, gyöngyöző homlokkal
mi volt rajtam a szép.
Nem a test, a comb, az öl.
Csak az, amit mégis olyan nehéz elmondani.
És minden, amit elrejt az elfordított arc,
a lehunyt szem,
és az a néhány asztalon hagyott köszönöm.
Néma április
A hajnal lassan felnyitja szemét, s a
olcsó valósága.
A vágyak úgy hasalnak lustán, mint az árnyak
a fehérre meszelt, koszos falakon.
A szél kacag csak vidáman, a szűk sikátorba fulladt
kóbor álmokon.
Az idő elfoszlik, mint kolduson a ruha, s a
tintába száradt történet darabjaival
végigfut a parton az idő homokja.
A szétesett mondatok felett még utoljára
felsír a kabócák dala.
Egyszerűbben, mint egy sima akkord.
Van úgy, hogy nincs igazán
semmihez sem kedved.
Az utolsó gomb a nadrágon tegnap
leszakadt.
A szakadások mentén, ott kezdődnek valahol
a foszlányosan szegény álmok,
és messze gurulnak.
Mint akinek sorsára égtek a betűk.
Hirtelen felborultak a nappalok, s a
néma áprilisban egyszer csak
nincs már hová nyúlnod, ott belül.
Alábukott a hegyek mögött a hajnal, és
megfordult a szél.
Mert a szelek valahol mindig megfordulnak.
És felzúgnak a harsonák a kobaltkék égen.
Míg katedrálisok őrködnek kóbor álmaink felett
Nem vagyunk örökre elveszettek.
Az esőben is őrzi a homok
lépteink nyomát, s
visszhangozzák szavaink a parti kövek, mikor
nekünk virágoznak az acél magnóliák.
A nyár küszöbén
Csak elnézem némán a Napot,
hogyan színezi sárgába a
búzamezőket.
És elnézlek téged, kedves,
hogyan gyűrűznek mosolyráncok a
szemeid körül.
Te is elnézel engem, hogyan csalja
szeplőit az orrom köré
a nyár.
mert vannak napok
válla boruló hajnalok
suhogó angyalszárnyakon a
semmiből születő álmok
mégis mindegyik a miénk.
Csak őrizünk magunkban illatokat.
Nap égette zátonyok és vizek nyalta
mólók faillatát.
Eszembe jut nagyapám fanyarédes
pipadohány füstje.
Napilapok friss nyomdafesték szagát,
édes tea, szilvalekvár és rég hátrahagyott
pajták szénaillatát hordja felénk
a szél.
Csak elnézzük egymást, ahogy
átlépünk a boldog magányok
ásító csöndjein.
És végigjárjuk a nyárba szédült réteket,
sugdosó utakat.
Csak elmélázunk és megrettenünk,
milyen lesz, ha vége a nyárnak, és minden
hirtelen vele vész
s te csöndben kérdezed majd:
kedves, milyen volt a nyár?
